Elérkeztünk egy minden szempontból különc filmhez Fincher életművében. Nem mintha a He7edik, vagy az Alien 3 nem lenne éppen ilyen különc, de mégis. A Harcosok Klubja után érezhető egyfajta bizonytalanság a mester vonalvezetésében, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Pánikszoba bűn rossz film lenne, csupán egy Harcosok Klubja után valahogy mást várt volna az ember.
Erről a filmről érzésem szerint jóval kevesebbet fogok csacsogni, aminek legfőbb oka, hogy nem igazán van róla mit mondani. Van egy története azt megnézed s aztán el is felejted. Ráadásul a DVD megint nincs a birtokomban és viszonylag régen, 2-3 éve nézhettem meg először és utoljára. De azért a Spoiler veszélye most is fennáll, csak nem olyan mértékben, mint pl. a Játsz/Ma vagy a tegnapi alany esetében, mivel itt azért meglehetősen kiszámítható a történet.
Mit csinált Fincher az eltelt 3 évben? No először is jó szokásához híven ismét készített pár klipet, majd 2001-2002 producerként részt vett egy nagyon érdekes koncepcióban ami voltaképp egy reklámsorozat volt az internetre. Méghozzá egy BMW reklám. Az egyetlen közös bennük, hogy a sofőrt Cliwe Owen alakítja és különféle BMW-et vezet A-ból B-be. Azonban a nyolc kisfilmet olyan rendezők jegyzik, mint John Frankenheimer, Ang Lee, Guy Ritchie, John Woo, vagy Tony Scott. Mindegyik kisfilm egy önálló minitörténet - a Ritchie film, talán Madonna egyetlen normális filmszerepét takarja - amik szerény megítélésem szerint sokkal jobban sikerültek mint akármelyik Szállító rész. Ezek közül a Beat the Devil részt Fincher is írta. Ebben Gary Oldman és James Brown őrültködik.
Valamint szerepelt két filmben, A John Malkovich menetben csupán egy cameó, a Full Frontalban pedig egy apró mellékszerep erejéig.
Ezután eljött az idő, hogy ismét rendezzen valami filmet.
Kezdjük ott, hogy mi is az a pánikszoba? A pánikszoba egy Amerikában már elég régóta favorizált passzív fegyver a betolakodók ellen. Ha arra ébredsz hogy kotorásznak a lakásban, esetleg nem tudsz kimenni mert tűz ütött ki, vagy földrengés, vagy bármi, csak beslattyogsz a pánikszobába, hívod a mentőket, rendőröket, tűzoltókat, és ott biztonságban megvárod míg a veszély elmúlik. A pánikszobák általában kicsik, kb. 2*3 méternél nem igen nagyobbak.
A faluk tömör acélból készül, átvágni, felrobbantani nem igen lehet záros határidőn belül. A pánikszoba csak egy személyi kóddal nyitható, belülről blokkolható. Található benne egy ágy, jobb esetben wc, és egy számítógép amivel ellenőrizhetünk mindent amit előzőleg a rendszerre kötött a gazdája. Például van belső telefonja, ami nem arról a rendszerről működik mint a hagyományos vezetékes ketyerék. Ezenkívül szokott benne lenni elegendő ivóvíz, élelmiszer, külön generátor a villamosenergiának, valamint levegőszűrő berendezés, esetleg oxigénpalack. Ha a ház többi szobáját bekamerázta a tulaj, természetesen azt is láthatja, mi történik odakint. A pánikszobák létezéséről csupán a tulaj tud - meg persze a kivitelező - és általában titkosak, vagyis egy álfal mögött találhatóak, vagy az ajtó beolvad a környezetébe, stb.
Talán mondanom sem kell, hogy egy ilyen pánikszoba hihetetlenül drága, és csupán neurotikus milliomosok alkalmazzák. Én is csak véletlenül hallottam róla, amikor a Max Payne 2-ben kirobbantották belőle Alfred Wooden szenátort. Azonban mi történik ha ahelyett, hogy megóvna sokkal inkább a foglyává válsz?
Na most a történet főszereplői, a film elején beköltöznek egy 40 szobás, nagy házba, - amire egyébként egy elvált anyának (Jodie Foster) és 12 éves kislányának (Kristen Stewart) nem igazán lenne szüksége. Egyik éjszaka három betörő tesz náluk látogatást, s egy szerencsés véletlennek köszönhetően be tudnak jutni a pánikszobába mielőtt elkapnák őket. Foster egy hangszórón keresztül értesíti a betörőket hogy jobban teszik ha elmenekülnek mert már hívta a rendőrséget.
Azonban az egyik rabló nem más, mint a pánikszoba építője (Forest Whitaker) aki tisztában vele, hogy a belső telefonhálózat még nem él, a másikat meg elvágták, vagyis Foster hazudik. Ráadásul a pénz amiért jöttek, mint kiderül a pánikszobában van elrejtve. Így voltaképp anya és lánya csapdába estek a saját védelmüket szolgáló helyiségben. Hiszen a szobát nem arra tervezték, hogy heteket lakjanak benne, és a rablók egy idő után be fognak jutni hozzájuk.
Fincher mindezt nagyon hatásosan tálalja a film első felében. Meglehet a tempó lassan csordogál, de azáltal, hogy Fosterék egyre rosszabb helyzetbe kerülnek, sikerül növelni a feszültséget. Amire egyébiránt szükség is van, mert szinte egész végig csupán ezt az öt szereplőt fogjuk kísérni a vásznon.
Ilyen fokozás, amikor kiderül, hogy az anya alapjáraton klausztrofóbiás, a kislány pedig cukorbetegségben szenved. Vagy a gáz beeresztése, sőt, később amikor órákkal később véletlenül egyik rabló sem figyeli a pánikszobát Foster kiszalad a mobiltelefonért azonban kiderül, hogy bent nincs térerő. A rablók egymás ellen fordulnak aminek az lesz a vége, hogy Jared Letot (Harcosok Klubja) lelövik.
Kisvártatva beállít a férj, akit agyba-főbe vernek, így kényszerítve a családot a pánikszoba elhagyására. Később egy trükkel Fincher eléri, hogy Foster kijöjjön, a rablók meg bent ragadjanak a szobában. Ekkor a feszültséget leginkább az adja, hogy a rablóknál nincs fegyver, de a kislány igen. Fosternél viszont ott a fegyver, de a gyógyszer is, ami a kislánynak kellene.
Időközben a férj kihívja a rendőrséget, de hogy a rablók beadják a gyógyszert muszáj lerázniuk őket. Foster szétveri a kamerákat - a rablók azért nem tették meg, mert egyedül így tudtak kommunikálni Fosterékkel amíg ők voltak bent. Végül a rablók kijönnek a kislány takarásában, végül a két rabló egymással is összebalhézik, minek eredményeképp Whitaker lelövi a társát. Végül őt is elfogják a rendőrök Fosterék pedig a film végén átköltöznek egy sokkal kisebb szobába.
Ennél a filmnél sajnos Fincher minden szempontból megelégedett a feszültség fokozásával, a bezárt közeg kihasználásával, Manhattan utcáin talán két jelenet játszódik. A rá jellemző formabontásból, újításból szinte mit sem láthatunk. Csupán egy-két kameramozgás érdemel különösebb figyelmet, mert azok viszont a lehetetlenség határán mozognak. Sajnos ennél a filmnél nem nagyon sikerült az, ami pl. a He7ediknél igen. Jól ismert paneleket láthatunk ismét, azonban ezúttal jól ismert dramaturgia is párosul hozzá és bár egy feszültséggel teli, de mégis üres forgatókönyv. Nincs benne semmi plusz, hiányzik az a valami, ami kiemelte a tucat thrillerek közül a He7ediket.
Ezerszer bemutatott elemek minden plusz nélkül, a fő hangsúly anyán, és lányán van, a későn jövő apát jól megverik a betörők (talán azért, mert elhagyta a családját), sőt Fincher még a family reunion fogalmát is felhasználja az utolsó percekben. Ha pedig kizárólag a feszültség fokozása a lényeg, akkor pedig hiába nyúlt vissza a hitchcocki alapokhoz, voltaképp készített egy hatvan éves tempóban haladó filmet, amire ráhúzta a 2000-res évek technikáját.
Fincher ezúttal nem akar tanítani, nem mond semmit, nincsenek jelek, rejtett utalások, filozófiai, vagy pszichológiai felhang. Csendesen a kamera mögött marad de ugyanakkor a nézőt sem kényszeríti kényelmetlen mocorgásra, maximum addig izgulunk amíg rá nem jövünk, itt bizony csak a gonoszoknak van félnivalójuk, és kizárólag egymás kezétől.
A film talán legnagyobb baja, hogy főszereplője maga a Pánikszoba, mert ilyen filmet még nem forgattak, ahol megjelenne egy ilyen helyiség. Azonban Fincher hiába játszik vele, hiszen előbb Fosterék, a film másik felében pedig Whitakerék kuksolnak benne mégsem hiszem hogy ez olyan mély mögöttes dolgokat rejtene. Igaz, nem is kell, hogy közvetlenül ez legyen a célja egy filmnek, de Pániksziba nélkül is tucatnyi hasonlót láthattunk már.
Meglehet azt mutatja a rendező, hogy sokkal inkább hátráltatja azt aki éppen tőle vár segítséget - bár ne feledjük, hogy a szoba nincs jól felszerelve - azonban mégis úgy vélem ez egy felesleges tanítás lenne hiszen a legtöbb embernek erre nincs pénze, vagyis mielőtt elgondolkodhatna rajta mennyire szolgálja érdekeit egy ilyen szoba rá kell döbbennie, hogy meg sem tudja fizetni.
A forgatásról -
A filmt a Columbia készítette 48 millió dollárból, amit a közel 200 milliós nyereség bőven behozott, bizonyítván, hogy egy feszültséggel teli ámde minden más szempontból üres mozira szívesebben ülnek be az emberek. A bemutató 2002 márciusában volt, ezt már viszonylag menetrendszerűen, pár hónap csúszással mutatták be hazánkban is.
A színészek egyébként mindent kihoznak magukból. Öt év után Fincher végre forgathatott Fosterrel, igaz itt meg Nichole Kidman volt az első kiszemelt, aki ráadásul 18 nap forgatás után ugrott ki egy kiújult térdsérülés miatt. Eddigre azonban az összes díszletet az ő magasságához építették meg, így a filmen néha láthatjuk ennek nyomát, - mivel Foster alacsonyabb - de persze nem zavaróan.
Fincher elsőre azt javasolta hagyják abba az egészet, de a Columbia mindenképpen el akarta készíteni a filmet. Foster rögtön igent mondott az ajánlatra, még a Cannes-i zsűritagságától visszalépett, és 9 nap alatt felkészült a szerepére. Ráadásul a forgatás során állapotos volt, így néhány jelenetet szülés után kellett felvenni.
A legelső ötlet az anya szerepére Sandra Bullock volt. Kidman egy apró szerepet mégiscsak játszik a filmben, bár csak a hangját lehet hallani. Ő beszélget Fosterrel a telefonon.
Kristen Stewart - még mindig csak 21, és azóta a Twilighttal elég szép karriert futott be - a film készítése során körülbelül 8 centit nőtt. A kezdetekkor még alacsonyabb volt Fosternél, a végén pedig már magasabb amit korrigálni kellett.
A szereplők közül még megemlítést érdemel Forest Whitaker aki szinte ugyanolyan jó, mint bármelyik más filmjében, bár meg kell hagyni szerep nem sok kihívást tartogatott, és az ugyanekkor készített Fülkében ezerszer jobb teljesítményt nyújtott.
Howard Shore állítólag azért vállalta el a filmet, mert kifárasztotta a Gyűrűk Ura zeneszerzése, és most egy kevésbé grandiózusabb filmzenét akart. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy az egyik legfélelmetesebb zenével támogatta meg a filmet amit valaha készített, tehát ha valami nem ujjgyakorlat a filmben, az Shore munkája.
Nos szerény véleményem a filmről ezek után csupán annyi, hogy a viszonylag jól teljesítő Játsz/Ma és az anyagilag katasztrófa Harcosok Klubja után Fincher úgy vélte készít egy minden szempontból tucatfilmet, ami sikeres lesz a moziban. Nem fog ő semmi olyat beletenni amit nem érthetnek meg az emberek, hiszen a végén még eltiltják a kamerától. A minimalista szereplőgárda, a párbeszédek mind erre vallanak. Az, hogy kívülről nyitunk - utca, a ház, majd a pánikszoba belseje - és a csúcsponton szinte megfullasztja főhőseit és vele együtt a nézőt a gázos jelenetben, majd utána amikor a kislány majdnem meghal az inzulinhiánytól mindenképpen arra vall, hogy Fincher nem vesztette el eszközeit, csupán most másra használta fel. Szinte fellélegzünk ahogy kijutunk végre az átkozott pánikszobából, majd magából a házból az utcára.
Azonban a film egy igen nagy kompromisszum a rendező elveinek csorbulása révén a feltételezett anyagi siker miatt. A helyzet az, hogy ha azóta nem készítette volna el a Benjamin Button Különös Életét bizony méltán bitorolná ez a film a legrosszabb Fincher film megtisztelő díját. Így azonban be kell érnie egy második helyezéssel.
Panic Room (2002)
amerikai thriller, 108 perc
kiadó: Columbia Pictures
rendezte: David Fincher
szereplők: Jodie Foster, Forest Whitaker, Kristen Stewart, Jared Leto
pontszám: 6/10
UI: A DVD verziót természetesen azért ebből a filmből is beszerzem mert mint mindig, most elmondanám, hogy az olvasottak kizárólag Fincher filmjei ismeretében állják meg a helyüket míg a maga kategóriájában egy izgalmas, bár gyorsan felejthető film.
Erről a filmről érzésem szerint jóval kevesebbet fogok csacsogni, aminek legfőbb oka, hogy nem igazán van róla mit mondani. Van egy története azt megnézed s aztán el is felejted. Ráadásul a DVD megint nincs a birtokomban és viszonylag régen, 2-3 éve nézhettem meg először és utoljára. De azért a Spoiler veszélye most is fennáll, csak nem olyan mértékben, mint pl. a Játsz/Ma vagy a tegnapi alany esetében, mivel itt azért meglehetősen kiszámítható a történet.
Mit csinált Fincher az eltelt 3 évben? No először is jó szokásához híven ismét készített pár klipet, majd 2001-2002 producerként részt vett egy nagyon érdekes koncepcióban ami voltaképp egy reklámsorozat volt az internetre. Méghozzá egy BMW reklám. Az egyetlen közös bennük, hogy a sofőrt Cliwe Owen alakítja és különféle BMW-et vezet A-ból B-be. Azonban a nyolc kisfilmet olyan rendezők jegyzik, mint John Frankenheimer, Ang Lee, Guy Ritchie, John Woo, vagy Tony Scott. Mindegyik kisfilm egy önálló minitörténet - a Ritchie film, talán Madonna egyetlen normális filmszerepét takarja - amik szerény megítélésem szerint sokkal jobban sikerültek mint akármelyik Szállító rész. Ezek közül a Beat the Devil részt Fincher is írta. Ebben Gary Oldman és James Brown őrültködik.
Valamint szerepelt két filmben, A John Malkovich menetben csupán egy cameó, a Full Frontalban pedig egy apró mellékszerep erejéig.
Ezután eljött az idő, hogy ismét rendezzen valami filmet.
Kezdjük ott, hogy mi is az a pánikszoba? A pánikszoba egy Amerikában már elég régóta favorizált passzív fegyver a betolakodók ellen. Ha arra ébredsz hogy kotorásznak a lakásban, esetleg nem tudsz kimenni mert tűz ütött ki, vagy földrengés, vagy bármi, csak beslattyogsz a pánikszobába, hívod a mentőket, rendőröket, tűzoltókat, és ott biztonságban megvárod míg a veszély elmúlik. A pánikszobák általában kicsik, kb. 2*3 méternél nem igen nagyobbak.
A faluk tömör acélból készül, átvágni, felrobbantani nem igen lehet záros határidőn belül. A pánikszoba csak egy személyi kóddal nyitható, belülről blokkolható. Található benne egy ágy, jobb esetben wc, és egy számítógép amivel ellenőrizhetünk mindent amit előzőleg a rendszerre kötött a gazdája. Például van belső telefonja, ami nem arról a rendszerről működik mint a hagyományos vezetékes ketyerék. Ezenkívül szokott benne lenni elegendő ivóvíz, élelmiszer, külön generátor a villamosenergiának, valamint levegőszűrő berendezés, esetleg oxigénpalack. Ha a ház többi szobáját bekamerázta a tulaj, természetesen azt is láthatja, mi történik odakint. A pánikszobák létezéséről csupán a tulaj tud - meg persze a kivitelező - és általában titkosak, vagyis egy álfal mögött találhatóak, vagy az ajtó beolvad a környezetébe, stb.
Talán mondanom sem kell, hogy egy ilyen pánikszoba hihetetlenül drága, és csupán neurotikus milliomosok alkalmazzák. Én is csak véletlenül hallottam róla, amikor a Max Payne 2-ben kirobbantották belőle Alfred Wooden szenátort. Azonban mi történik ha ahelyett, hogy megóvna sokkal inkább a foglyává válsz?
Na most a történet főszereplői, a film elején beköltöznek egy 40 szobás, nagy házba, - amire egyébként egy elvált anyának (Jodie Foster) és 12 éves kislányának (Kristen Stewart) nem igazán lenne szüksége. Egyik éjszaka három betörő tesz náluk látogatást, s egy szerencsés véletlennek köszönhetően be tudnak jutni a pánikszobába mielőtt elkapnák őket. Foster egy hangszórón keresztül értesíti a betörőket hogy jobban teszik ha elmenekülnek mert már hívta a rendőrséget.
Azonban az egyik rabló nem más, mint a pánikszoba építője (Forest Whitaker) aki tisztában vele, hogy a belső telefonhálózat még nem él, a másikat meg elvágták, vagyis Foster hazudik. Ráadásul a pénz amiért jöttek, mint kiderül a pánikszobában van elrejtve. Így voltaképp anya és lánya csapdába estek a saját védelmüket szolgáló helyiségben. Hiszen a szobát nem arra tervezték, hogy heteket lakjanak benne, és a rablók egy idő után be fognak jutni hozzájuk.
Fincher mindezt nagyon hatásosan tálalja a film első felében. Meglehet a tempó lassan csordogál, de azáltal, hogy Fosterék egyre rosszabb helyzetbe kerülnek, sikerül növelni a feszültséget. Amire egyébiránt szükség is van, mert szinte egész végig csupán ezt az öt szereplőt fogjuk kísérni a vásznon.
Ilyen fokozás, amikor kiderül, hogy az anya alapjáraton klausztrofóbiás, a kislány pedig cukorbetegségben szenved. Vagy a gáz beeresztése, sőt, később amikor órákkal később véletlenül egyik rabló sem figyeli a pánikszobát Foster kiszalad a mobiltelefonért azonban kiderül, hogy bent nincs térerő. A rablók egymás ellen fordulnak aminek az lesz a vége, hogy Jared Letot (Harcosok Klubja) lelövik.
Kisvártatva beállít a férj, akit agyba-főbe vernek, így kényszerítve a családot a pánikszoba elhagyására. Később egy trükkel Fincher eléri, hogy Foster kijöjjön, a rablók meg bent ragadjanak a szobában. Ekkor a feszültséget leginkább az adja, hogy a rablóknál nincs fegyver, de a kislány igen. Fosternél viszont ott a fegyver, de a gyógyszer is, ami a kislánynak kellene.
Időközben a férj kihívja a rendőrséget, de hogy a rablók beadják a gyógyszert muszáj lerázniuk őket. Foster szétveri a kamerákat - a rablók azért nem tették meg, mert egyedül így tudtak kommunikálni Fosterékkel amíg ők voltak bent. Végül a rablók kijönnek a kislány takarásában, végül a két rabló egymással is összebalhézik, minek eredményeképp Whitaker lelövi a társát. Végül őt is elfogják a rendőrök Fosterék pedig a film végén átköltöznek egy sokkal kisebb szobába.
Ennél a filmnél sajnos Fincher minden szempontból megelégedett a feszültség fokozásával, a bezárt közeg kihasználásával, Manhattan utcáin talán két jelenet játszódik. A rá jellemző formabontásból, újításból szinte mit sem láthatunk. Csupán egy-két kameramozgás érdemel különösebb figyelmet, mert azok viszont a lehetetlenség határán mozognak. Sajnos ennél a filmnél nem nagyon sikerült az, ami pl. a He7ediknél igen. Jól ismert paneleket láthatunk ismét, azonban ezúttal jól ismert dramaturgia is párosul hozzá és bár egy feszültséggel teli, de mégis üres forgatókönyv. Nincs benne semmi plusz, hiányzik az a valami, ami kiemelte a tucat thrillerek közül a He7ediket.
Ezerszer bemutatott elemek minden plusz nélkül, a fő hangsúly anyán, és lányán van, a későn jövő apát jól megverik a betörők (talán azért, mert elhagyta a családját), sőt Fincher még a family reunion fogalmát is felhasználja az utolsó percekben. Ha pedig kizárólag a feszültség fokozása a lényeg, akkor pedig hiába nyúlt vissza a hitchcocki alapokhoz, voltaképp készített egy hatvan éves tempóban haladó filmet, amire ráhúzta a 2000-res évek technikáját.
Fincher ezúttal nem akar tanítani, nem mond semmit, nincsenek jelek, rejtett utalások, filozófiai, vagy pszichológiai felhang. Csendesen a kamera mögött marad de ugyanakkor a nézőt sem kényszeríti kényelmetlen mocorgásra, maximum addig izgulunk amíg rá nem jövünk, itt bizony csak a gonoszoknak van félnivalójuk, és kizárólag egymás kezétől.
A film talán legnagyobb baja, hogy főszereplője maga a Pánikszoba, mert ilyen filmet még nem forgattak, ahol megjelenne egy ilyen helyiség. Azonban Fincher hiába játszik vele, hiszen előbb Fosterék, a film másik felében pedig Whitakerék kuksolnak benne mégsem hiszem hogy ez olyan mély mögöttes dolgokat rejtene. Igaz, nem is kell, hogy közvetlenül ez legyen a célja egy filmnek, de Pániksziba nélkül is tucatnyi hasonlót láthattunk már.
Meglehet azt mutatja a rendező, hogy sokkal inkább hátráltatja azt aki éppen tőle vár segítséget - bár ne feledjük, hogy a szoba nincs jól felszerelve - azonban mégis úgy vélem ez egy felesleges tanítás lenne hiszen a legtöbb embernek erre nincs pénze, vagyis mielőtt elgondolkodhatna rajta mennyire szolgálja érdekeit egy ilyen szoba rá kell döbbennie, hogy meg sem tudja fizetni.
A forgatásról -
A filmt a Columbia készítette 48 millió dollárból, amit a közel 200 milliós nyereség bőven behozott, bizonyítván, hogy egy feszültséggel teli ámde minden más szempontból üres mozira szívesebben ülnek be az emberek. A bemutató 2002 márciusában volt, ezt már viszonylag menetrendszerűen, pár hónap csúszással mutatták be hazánkban is.
A színészek egyébként mindent kihoznak magukból. Öt év után Fincher végre forgathatott Fosterrel, igaz itt meg Nichole Kidman volt az első kiszemelt, aki ráadásul 18 nap forgatás után ugrott ki egy kiújult térdsérülés miatt. Eddigre azonban az összes díszletet az ő magasságához építették meg, így a filmen néha láthatjuk ennek nyomát, - mivel Foster alacsonyabb - de persze nem zavaróan.
Fincher elsőre azt javasolta hagyják abba az egészet, de a Columbia mindenképpen el akarta készíteni a filmet. Foster rögtön igent mondott az ajánlatra, még a Cannes-i zsűritagságától visszalépett, és 9 nap alatt felkészült a szerepére. Ráadásul a forgatás során állapotos volt, így néhány jelenetet szülés után kellett felvenni.
A legelső ötlet az anya szerepére Sandra Bullock volt. Kidman egy apró szerepet mégiscsak játszik a filmben, bár csak a hangját lehet hallani. Ő beszélget Fosterrel a telefonon.
Kristen Stewart - még mindig csak 21, és azóta a Twilighttal elég szép karriert futott be - a film készítése során körülbelül 8 centit nőtt. A kezdetekkor még alacsonyabb volt Fosternél, a végén pedig már magasabb amit korrigálni kellett.
A szereplők közül még megemlítést érdemel Forest Whitaker aki szinte ugyanolyan jó, mint bármelyik más filmjében, bár meg kell hagyni szerep nem sok kihívást tartogatott, és az ugyanekkor készített Fülkében ezerszer jobb teljesítményt nyújtott.
Howard Shore állítólag azért vállalta el a filmet, mert kifárasztotta a Gyűrűk Ura zeneszerzése, és most egy kevésbé grandiózusabb filmzenét akart. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy az egyik legfélelmetesebb zenével támogatta meg a filmet amit valaha készített, tehát ha valami nem ujjgyakorlat a filmben, az Shore munkája.
Nos szerény véleményem a filmről ezek után csupán annyi, hogy a viszonylag jól teljesítő Játsz/Ma és az anyagilag katasztrófa Harcosok Klubja után Fincher úgy vélte készít egy minden szempontból tucatfilmet, ami sikeres lesz a moziban. Nem fog ő semmi olyat beletenni amit nem érthetnek meg az emberek, hiszen a végén még eltiltják a kamerától. A minimalista szereplőgárda, a párbeszédek mind erre vallanak. Az, hogy kívülről nyitunk - utca, a ház, majd a pánikszoba belseje - és a csúcsponton szinte megfullasztja főhőseit és vele együtt a nézőt a gázos jelenetben, majd utána amikor a kislány majdnem meghal az inzulinhiánytól mindenképpen arra vall, hogy Fincher nem vesztette el eszközeit, csupán most másra használta fel. Szinte fellélegzünk ahogy kijutunk végre az átkozott pánikszobából, majd magából a házból az utcára.
Azonban a film egy igen nagy kompromisszum a rendező elveinek csorbulása révén a feltételezett anyagi siker miatt. A helyzet az, hogy ha azóta nem készítette volna el a Benjamin Button Különös Életét bizony méltán bitorolná ez a film a legrosszabb Fincher film megtisztelő díját. Így azonban be kell érnie egy második helyezéssel.
Panic Room (2002)
amerikai thriller, 108 perc
kiadó: Columbia Pictures
rendezte: David Fincher
szereplők: Jodie Foster, Forest Whitaker, Kristen Stewart, Jared Leto
pontszám: 6/10
UI: A DVD verziót természetesen azért ebből a filmből is beszerzem mert mint mindig, most elmondanám, hogy az olvasottak kizárólag Fincher filmjei ismeretében állják meg a helyüket míg a maga kategóriájában egy izgalmas, bár gyorsan felejthető film.
Arhívum
