Legkedvesebb Játékaim VII. - American McGee's Alice (2000) 

A most következő játékismertetőt vegyétek úgy, mint kis bemelegítést a Tim Burtunos Alice előtt, s bár egyre több helyről hallom, mennyire rossz lett a film, szerencsére éppen az ellenkezője mondható el a félig amerikai, félig skót McGee alkotásáról. A játék éppen idén lesz tíz éves, amiből könnyen kiszámítható, hogy 2000 igenis egy jó évjárat volt.







"What's wrong Alice? Something broken. What's broken Alice? I am..."

Lewis Carroll meséjét gondolom így, vagy úgy mindenki ismeri, rengetegszer adták ki könyvben, egy csomó filmben, és rajzfilmben feldolgozták, és 2000-ben elérkezett a pillanat, hogy a Rogue fejlesztése is napvilágot lásson. Egyszerre tükröződik benne a zsenialitás szikrája - úgy, hogy voltaképp egy teljesen átlagos tps-t tolunk - és a játékos társadalom hozzánemértése.

Úgy bizony, ezen játékunk szintén a bukottak még kategóriát erősíti (ismétlem magam, ha valaki eredeti játékokkal szeretne játszani, mazsolázzon az anyagilag elhasaltak közül, melynek két további nagy előnye, hogy legálisan is nagyon olcsón hozzáférhetőek, és mivel megbuktak az idióta kiadók nem erőltették a folytatásokat, melyek szép lassan lerontották volna az eredeti játék hírnevét is).

McGee személyisége, egyedi látásmódja teljesen más ízt kölcsönzött a szokásos történetnek, aminek eleve is legalább 3 rétege van. Itt Alice voltaképp gyermekkorában átélte szüleinek elvesztését egy borzalmas tűzvészben, enyhén szólva bekattant, felvágta az ereit és azóta szanatóriumban szorongatja gombszemű nyusziját - az intró nem is lehetne jobban összerakva, Alice szobájában minden egyes később Csodaországban viszontlátott lény, régi szobájában volt valami játék, vagy könyv. Csodaország megváltozott, Rémálomországgá lett, s csak Alice szabadíthatja meg lakóit a gonosz Szívkirálynő rabigájából, hogy megint minden a rendes kerékvágásba kerüljön. A játék egyes fázisai ugyan lazán követik az eredeti meséket, de egy őrült naplójaként egyre lidércesebb helyszíneken kalandozhatunk - ki-ki döntse el, hogy Alice tiniként valóban visszakerült Csodaországba, vagy csak bomlott elméjében kalandozunk, miközben ő nyálazva reszket álmában a kórházi ágyon.

Szó, mi szó, az Alice nem gyerekeknek való történet, és játékként erre sikerült egy lapáttal rátenni. McGee-re ekkor még úgy tekintettek mint a játékok Tim Burtonjére, mert a játék látásmódja leginkább a rendező egyedi színezetű képi világára volt jellemző. Aki nem ismerné a játékot, íme a játék fantasztikus trailere:



Esetleg Gilliamhez is lehet hasonlítani. Egyesek egyenesen azt mondták ennél jobb játékot soha nem fog készíteni, az azóta eltelt 10 év sajnos ezt bizonyította is. McGee hasonlít ebben a tekintetben Danny Boyle-ra, akire a mai napig a Trainspotting miatt emlékeznek. Elsőre olyan magasra tette a lécet, hogy még önmaga sem volt képes átugorni.

De voltaképp mindegy is, lényeg, hogy jó helyen, jót alkotott, az eladási mutatók eséséhez pedig jelentősen hozzájárult az EA nemtörődöm hozzáállása, hiszen alig hirdették a játékot.

Nézzük mit is kap az, aki felinstallálja, az alig 300 megás csodát.
A legerősebb hatóanyag a kialakított atmoszféra, a hangulat, ami nem ereszti az embert. Itt kérem szépen az utolsó szeg is a helyén van. Alice ódon falvakban, sakktábla királyságban, örökké változó szobákban, rémerdőben, tükörtermekben, földalatti barlangokban rohangál, a leggroteszkebb módokon nyíló ajtókkal, és helyzetekkel fog találkozni, miközben lenyom néha napján egy-egy bosst. A háttér gyakran csak fekete pást, vagy örvényszerűen kavargó gyomorforgató égbolt, mely a szivárvány valamennyi színében játszik. Rémálom országban minden mozog, zakatol, pöfékel, csorog, gurul, egy percre sincs megállás. S ezt diktálja a tempó is. Alice serényen kapkodja lábacskáit, és igen tisztelettudóan gyilkolja az ellenfeleket. Miközben kötényének kis masnija folyton lifeg.

Iskolapélda a bevezető pálya gnóm faluja, kis táblácskákkal, egyenetlen utakkal, letörő csillejárattal, aprólékosan kidolgozott épületekkel. Mi sem természetesebb, minthogy bemegyünk egy ajtón, és ugyanoda jutunk vissza, hogy felfelé mászunk, és lefelé haladunk, hogy vissza kell mennünk, hogy előre jussunk. Az olyan nüanszok teszik naggyá ezt a játékot, mint Alice masnija egy halálfejes csomóra van megkötve, vagy a véres kis köténykéje, a falióra, mely imbolyog, mintha életre kelt volna, számlapján visszafelé peregnek a mutatók, és egy szemgolyó a díszíti az ingáját. Az iskolában fültől-fülig vigyorgó gyermekek játszanak, és az sem zavarja őket, hogy egyiknek szögmérő áll ki a fejéből, másiknak rajzszögekből áll a haja, harmadiknak pedig kilátszik az agyveleje. Tény hogy a játék néhol túl sokat mutat, gyomor kell hozzá.



Hihetetlen, hogy 10 év távlatából is teljesen rendben van a látvány, amit akár 1600*1200-ban is futtathatunk. Ugyan kissé szögletes, ami a Quake 3 motor sajátosságából is fakad, de a játék olyan ügyesen takarja el ezen hibát, hogy észre sem veszi a játékos. Hiszen Csodaországban minden tiri-tarka, vagy éppen ellenkezőleg, fekete-fehér.

Természetesen, lesznek segítőink, akik tanácsokkal látnak el utunk során, és máris könnyebben emészthető az egész. Először is itt van a Fehér Nyuszi aki folyton arról fecseg, hogy elkésik. A játék első szakaszában jóformán csak őt kell követni az üregébe. Vagy a Fakutya, akinek mesteri szinkronja az egyik legjobb, amit valaha játékban hallottam. Egyszerre beszél zöldségeket, verset mond, találós kérdést sorol, miközben segít is. Voltaképp ő az oktatónk, minden lényeges dolgot tőle tanulunk meg az irányítástól kezdve, az apróbb trükkökig, a fegyverek használatáig. A legfrankóbb benne, hogy akárhol megjelenhet - a C billentyűt lenyomva mi magunk is előhívhatjuk tanácsot kérni -, és többnyire méla unalommal nézi, ahogy Alicet éppen miszlikbe aprítják.

De itt van minden lényeges szereplő a könyvből. Az Ál-teknőc, Bill a gyíkocska, a Hernyó a vízipipájával, a Szakácsnő a borsszórójával, a Griffmadár, Subidú és Subidam, Gruffacsór, a Kalapos, és persze a fő ellenség, a Szív királynő, akinek kártyapakli serege lépten-nyomon az életünkre tör.

Csodaországban bármikor változhat a táj, bárhonnan jöhet támadás. Ha egy szobából kijövünk, és visszatérünk, szinte biztos, hogy már tele lesz katonákkal. Vagy kinő egy mérges gomba a semmiből, esetleg fentről akar ránk tojni egy álnok cserebogár, vagy a föld alól előfúrja magát egy lóféreg.



Természetesen ennyi csúnyaság ellen kell valami, amivel megvédhetjük magunkat. Az alapfegyverünk egy méretes konyhakés lesz, ami éppen csak arra jó, hogy megvágjuk vele magunkat, esetleg a kisebb ellenfeleket felszeleteljük. Minden fegyvernek van másodlagos funkciója, így a kést végső esetben el is hajíthatjuk, és így már sokkal nagyobb sebzést okozhatunk. Ha ügyesek vagyunk, akár ki is végezhetünk egy Treff katonát, - a halálozások egyébként szépen animáltak, és ötletesek, érdemes kísérletezni - de ilyenkor pár másodpercre fegyver nélkül maradunk, és pillanatok alatt köszönthetjük a Game Over feliratot.

Szerencsére a többi fegyver lényegesen jobban használható, és fantasztikusan épülnek be a már dicsőített atmoszférába. Például egy pakli kártya. Amivel messzire támadhatunk, mert ezen kártyák úgy viselkednek, mintha dobócsillagok lennének, vagy a bombaként funkcionáló dobókocka, a harlekin-doboz, mely megidéz egy démont, aki ha nem talál ellenséget ránk támad, és személyes kedvencem, a rózsaszín flamingó krokett ütő. A késen kívül azonban minden fegyver manát igényel, ha ez elfogy, automatikusan elővehetjük a hagymavágót.

Az Alice-ban működő taktika inkább a távolsági harcot favorizálja, ugyanis már easy-n is pillanatok alatt ledarálják a kislányt ha közel engedjük az ellent. A manát az utunkba eső lebegő kék szarvakból szívhatjuk fel, ahogy néha találkozunk piros szívecskékkel is, vagy káró jelekkel, de sokkal egyszerűbb ha felszívjuk a legyilkolt ellenfelek által termelt energiát, ami egyben a manánkat is pótolja, amennyiben éppen egészségesek lennénk. Bizonyos helyeken extra erőhöz is juthatunk, mint például az berserker ital, a szöcske, amitől felgyorsulunk, a tükör, ami kis időre láthatatlanná tesz, vagy a zsebóra, ami mindki mást rajtunk kívül ledermeszt.

Természetesen a játéknak addig nincs vége, amíg el nem fogy az életerőnk. De annyira, hogyha csak beleesünk egy aknába, ugyanonnan folytathatjuk a játékot két másodperccel később. Ha az életerőnk elfogy, akkor egy korábbi állást tölthetünk be, amivel vigyázni kell, mert a pályák meglehetősen hosszúak, és a játék mindig csak egyet ment az elején, amiről hajlamos az ember megfeledkezni a pörgős játékmenet közben. Úgyhogy ajánlatos a quicksavet gyakorta használni, főleg ha nem vagyunk benne biztosak, hova is esünk egy elhibázott ugrásnál.



Ugyanis Alice sokat fog platformokon is ugrálni, felhúzódzkodni, indákon himbálózni, és sajnos a korai fizikának köszönhetően kicsit csúszkál is, ami már elég bosszantó, ha mondjuk egy fél centinyi területre kellene átugranunk 2 mp alatt, mert ahonnét elrugaszkodhatunk az hamarosan eltűnik. Ez főképp a jeges pályákon a bosszantó, ahol még a jég csúszását is bele kell kombinálni az ugrásba, vagy egy szűk kőhídon kell átfutnunk, ami alatt természetesen farkasverem várja, hogy beletaszítson a hátunk mögött görgő kőgolyóbis.

Az irányítás mégis percek alatt elsajátítható. Sajnos gamepaddal nem lehet játszani, de az egér billentyűzet is a végletekig hangolható. Sajnos a hangok kicsit mára konzervszagúak lettek,mivel hiába támogatja a játék az EAX-ot, 5.1 sajnos nincsen, csak surround, vagy quad. Vagyis csörgő, zizegő neszeket nem fogunk hallani a hátunk mögül, de azért egész jól elleszünk így is, mert a szinkronhangok nagyon jók - a már említett Fakutya mellett főleg Alicé - a zene pedig idegborzolóan hangulatos. Néha csupán pár dallamból áll, de a szerző, Chris Vrenna megtalálta a módját hogyan fokozza a látványt. Nem mondom, hogy minden idők legjobbja, de lehet nyugodtan fütyörészni elalvás előtt.

Mielőtt nekiláttam megírni az ismertetőt, nem bírtam ki, hogy emlékezet frissítésként ne játsszam ismét egy kicsit vele, aminek az lett az eredménye, hogy csupán a játék felénél tudtam abbahagyni. Így tíz év távlatából úgy gondolom, valóban kevés az olyan játék, amely ennyire megőrizte volna frissességét, és még ma is megállja a helyét. Szerintem kellőképpen hosszú - olyan két délután kipörgethető játék - sikerült megtalálni a megfelelő időtartamot, ami alatt tudnak folyamatosan újat mutatni Csodaországból. Nem rég felröppent a hír, hogy McGee folytatná az Alicet a sok félrecsúszott egyéb project után, ennek én kifejezetten nem örülök.

Biztos vagyok benne, még egyszer ilyen tökéletesen nem sülhet el az adaptálás - tekintve, hogy a játék nem csak az első könyvet, de a Tükörországot is feldolgozza - mivel az Alice nem csak egy rettenetesen jó játék, sokkal több ennél. Az Alice egy megismételhetetlen mestermű!


- ismertető a PC Gurun


American McGee's Alice (2000)
kategória: tps
fejlesztő: Rogue Entertainment
kiadó: Electronic Arts
gépigény: 400 Mhz processzor, 64 Mb RAM, 16 Mb videokártya, 500 Mb HDD


pontszám: 8

Megjegyzések

 

Megjegyzés hozzáadása

Töltsd ki az alábbi kérdőívet a megjegyzés hozzáadásához.









Speciális karakter:


:) :p :( :o :I ;) :O